Ajánlott zenék.:
Arashi - Sakura Sake
Red Jumpsuit Apparatus - Your Guardian Angel

- Az emberek nem is tudják, hogy milyen közel is van az életükhöz a halál. Egyszerűen megfeledkeznek róla, hogy bármikor meghalhatnak. Elfelejtik, mert ha tudnának róla, elveszítenék a józan eszüket. De nemsokára eszükbe jut... -

Chapter 1  ~  Vér és Halálbűz

Még mindig élénken él az emlékeimben az a nap...Mintha csak tegnap kezdődött volna el az a lavina...
A szüleim kedves, jószívű és tisztességes emberek voltak. Orvosként dolgoztak a közeli klinikán, aminek a nevét sosem árulták el... Arról nem tudtak, hogy többször kilestem őket, merrefelé dolgoznak, melyik kórházban mentenek életeket.
Viszont nem tudtam a szörnyű titokról...

-Ria! Ha nem kelsz fel azonnal, elkésel az iskolából!
-Már ébren vagyok, a hajammal babrálok... Miért nem akar megállni a helyén?-idegeskedtem már kora reggel.
-Elmentünk!-kiáltott fel az emeletre anya.
-Anya, várjatok!-siettem le a szüleimhez.
Anya és Apa kérdően néztek rám, hogy mégis mit akarok én tőlük. Kifújtam magamat a nagy sietségben, amiben majdnem kiment a bokám, kiegyenesedtem, és mosolyogva köszöntem el a szüleimtől.
-Itterasshai!-drága jó nevelőim elmosolyodtak a hirtelen jött ötletemtől.
-Ittekimasu!-ölelt át édesanyám, majd léptek ki az ajtón.
Sóhajtással zártam a témát, mire eszembe jutott, hogy éppen késésben vagyok. Gyorsan eltettem a bento-mat, vállamra dobtam a táskámat, és a lábaimra húztam a görkorcsolyámat. Igen, én is azon lüke emberek közé tartozok, akik görkorcsolyával járnak iskolába. Ez a legkönnyebb, legolcsóbb, és a leggyorsabb is... legalábbis számomra.
Erőteljes gördülésekkel haladtam hol felfelé, hol le a dombokon. Rengeteg ismerőssel találkoztam, például Miyashita-sannal, a sarki kisbolt kedves tulajdonosával, vagy Shiroto-sannal, az állatkereskedés fenntartójával.
Shiroto-san volt az, aki az első, és egyetlen kiscicámat ajándékozta nekem. Gyönyörű fehér cica volt, kék szemekkel. Mindig együtt játszott velem, és ott volt, mikor a barátaim nem voltak mellettem. A neve Shiro volt, tiszta hófehér színéről neveztem el. Nagyon szerettem Shiro-t. Egy napon kiscicái születtek, én pedig az iskolából jövet meg szerettem volna látogatni őket. Aznap találkoztam először a halállal. Mind a 4 kiscica halott volt, csupa vér borította őket. Shiro fehér szőrét is átitatta a skarlátvörös vér. Azt hiszem még friss volt, hiszen a házi kedvencem vére mellettem folydogált tova. Nem tudtam megszólalni, még csak sírni sem voltam képes. Csak álltam, és néztem a halott állatokat. Vártam, hogy Shiro felkeljen, megrázza magát, megetesse a kiscicáit, és hozzám fusson... Mikor a szüleim észrevettek, és közelebb jöttek, elszomorodva bámultak rám, mintha sajnálnának... De nem engem kellett sajnálni, hanem Shiro-t, és a kölykeit. Apa elvitte őket, és együtt eltemettük a halott macskákat. Aznap, mielőtt lefeküdtem volna aludni, anya bejött hozzám, átkarolt, és a következőkkel próbált megvigasztalni.:
-Tudod kicsim, mikor egy állat, vagy ember meghal, teljesen eltávoznak ebből a Világból... Mi csak annyit tehetünk, hogy megőrizzük őket az emlékeinkben, és sírunk értük. Ria... nyugodtan sírj csak!
Ezek a szavak örökre belefúródtak az emlékezetembe. Azon az éjjelen édesanyám mellkasán sírtam hosszú percekig, talán órákig is, míg végül megértettem, hogy Shiro soha többet nem fog visszajönni hozzám, és mikor rájöttem erre, elnyomott az álom.
Észre sem vettem, milyen gyorsan száguldozok.
Végre elértem a kompot. Felszálltam, és pár perc múlva meg is érkeztünk a város másik felére, ahol az iskola volt. Elköszöntem a vezető-santól, és gyorsabbra vettem a tempót.
-Nemsokára 9 óra...Elkések!- lihegtem aggódva, hiszen mikor legutóbb elkéstem, Kowashita-sensei majdnem letépte a fejemet
A nagy sietségben észre sem vettem Kokoro-chant.
Kokoro-chan az én egyik legjobb barátnőm, és az iskola legjobb tanulója. Sőt mi több, ő a Diáktanács elnöke, pedig még csak másodikos!
Halál gyorsan berobogtam az iskola kapuin, ahol azonnal megálltam, és éljenezve ugráltam örömömben, hogy sikerült időben beérnem az iskolába. Ekkor valaki hátulról rám ugrott, kisebb szívrohamot hozva rám. Ki más lehetett az? Hát persze, hogy Emi. Ez a szeleburdi lány az iskola legjobb sportolói közé tartozik lány létére. Emi nagyon aranyos, és kedves lány, Kokoro-chan ellentéte. Kokoro-chan sokszor durva, és nyers, szinte mindig barátságtalan mindenkivel szemben. Emi-vel látjuk Kokoro-chan igazi énjét, és tudjuk hogy valójában nagyon magányos... És ha besegítünk a diáktanácsnak, akkor plusz pontokat kapunk.
-Emi-chan... muszáj neked állandóan rám ugrálnod?-kérdeztem faragatlanul, reméltem megérti, hogy mennyire megijesztett.
-Gomen-gomen...-mosolygott életvidáman.
Honnan van ennek a lánynak ennyi energiája már kora reggel?
Ekkor belépett a kapun Kokoro-chan. Nem hiszem el... beelőztem a suli éltanulóját... tényleg ilyen gyorsan haladtam?
-Ááh! Kokoro-chan!Ohayo!-részesítette Emi Kokoro-t is a reggeli "rád ugrok, ne ijedj be!" köszöntéssel.
-Szállj már le rólam!-morcoskodott a diáktanács elnöke. Tipikus, erre számítottam...
A lányokkal az épület felé vettük az irányt.
Ismét egy ócska, unalmas napnak néztünk elébe. Legalábbis az első óra után -ami kémia volt- az összes osztálytársam arckifejezéséből ezt lehetett kiolvasni.
Kowashita-sensei az osztályom osztályfőnöke. Elég félelmetes egy nőszemély, nem szerencsés dolog ujjat húzni vele... Szerintem élvezheti, ha beleköthet egy diákba. Azt hiszem én vagyok az e havi kiszemelt célpontja. Állandóan talál valami kifogást, hogy belém kössön, mindig engem kér meg, hogy cipeljem a cuccait, vagy egyéb dolgokat, és felelni is engem hív ki... Hát igen... Arra viszont nem számított, hogy a kémiát szeretem, és ha nem is tanulok rá, valahogy belefúródik az agyamba a tananyag. Szóval kaptam egy 5-öst kémiából *büszkefej*
Látszott Kowashita-sensei-en, hogy majd megeszi a méreg.
-Ezt nem hiszem el! Már megint kaptál egy 5-öst... Veled egyszerűen nem lehet kiszúrni!-ájuldozott Emi-chan, mire én csak elmosolyodtam. Ha tudná, hogy az angol a gyenge pontom...
Ekkor belibbent az osztályba Shimasa Miyuki, az osztály szépe... Igazi beképzelt plázamacska...
Egyenesen felénk tartott, legalábbis ezt olvastam le, az Emi arcán látható undorról.
-Oh, Hoshimura-san!-nyújtotta a "san" utószót, hajszálvékony -fogadok otthon gyakorolja, hogy hogyan beszéljen ilyen vékony egér hangon- hangján, amitől engem is elkapott az undor.
-Mi van?-kérdeztem kissé faragatlanul, de kéremszépen, annyira rühellem ezt a lányt!!
-Kowashita-sensei téged keres.- Tudtam! Olyan lassan mondta el ezt a mondatot, minden percét ki akarta élvezni annak, hogy engem kínozhat. -A rajz teremnél vár.
-Arigatou...-cincogtam én is Miyuki hangon, mire meglepődött-mérges kombinációjú arckifejezés jelent meg azon az agyonfestett képén.
Elindultam a jellegzetes japán húzóajtó felé, a távolban hallottam Emi kuncogását, mire én is elmosolyodtam, majd magabiztosan indultam el a rajz terem felé. Minden lépésnél egyre bátrabb lettem, mintha csatába indulnék. Ökölbe szorítottam a kezemet, közben pedig azon tűnődtem, hogy vajon mit keres egy kémia-biológia szakos tanár a rajzteremben... Aztán a hirtelen jött magabiztosságom szertefoszlott, mikor megláttam a rengeteg rajztáblát, és egyéb kelléket Kowashita-sensei mellett. Na ne... ezt mindet nekem kell cipelnem EGYEDÜL??
-Hívatott sensei?-kérdeztem bátortalanul.
-Kérlek segíts Tomoshiro-kunnak elvinni ezeket a rajzkellékeket a szertárba.-mondta unottan a sensei.
"Várjunk csak? Tomoshiro-kun?? Az a Tomoshiro-kun? Tomoshiro Kaoru?"-ekkor megfordult az említett fiú.-"Na ne... Ő az iskola bálványa! A legjobb kosaras! Álmaim netovábbja!"-na jó... ne bomolj, Ria!
-I-igen...-indultam be a terembe.
Egy apró párbeszéd hagyta el a számnak, ami abból állt: "Szia!" "Szia!" "Oh, hagyd csak, azt majd én viszem!" majd a pakolás végén "Végre készen vagyunk... Nekem most mennem kell, szia!" "Szia!"
Hát ennyit erről... De legalább már az 5. órát is sikerült kihagynom... Kissé búskomor hangulatban indultam vissza az osztályba, ahol a drága osztálytársaim egy helyre tömörülve hallgatták Emi-t. Na és, kinek a helye volt az? Hát persze, hogy az enyém... Elindultam Emiék felé, és éppen elkaptam a mondandó lényegét.
-És azt mondják, hogy a mai napig emberkísérletek folynak a Kuroisa kórházban... És ez nem vicc!-mesélt komolyan, a komolytalan barátnőm.
-Mi van?-kérdeztem kissé ijedten, a kórház nevét hallván. Minden osztálytársam felém fordult, ami általánosságban zavart volna, de most nem érdekelt.
-Misora éppen a Kuroisa kórház történetét meséli nekünk.-válaszolt egy fiú... azt hiszem Katou a neve. Ja igen, Emi-chan teljes neve Misora Emi.
-A Kuroisa kórházban régen állatkísérletek folytak, és mára a kórház látszatát keltik. De ez csak a felszín, mert igazából szörnyű emberkísérletek folynak azon a helyen!-kezdett bele újból Emi.
-Az nem lehet...-kezdtem tényleg megijedni Emi komolysága láttán. Legszívesebben kinevetném, de félek, hogy valóban igaz ez a történet.
-Pedig igaz... Tudod, állatokat kereszteznek emberekkel, meg hasonlók. Oda csak elmebeteg embereket visznek "meggyógyítani".-folytatta-Az egy elátkozott kórház! Messziről kerüld el azt a helyet, Ria!-itt már tényleg féltem.
Nem, az nem lehet, hiszen a szüleim abban a kórházban dolgoznak. Nem lennének képesek embereken kísérletezni!-Ezeket mondtam magamban, miközben semmivel sem törődve, a táskámat felkapva, görkorcsolyában gurultam szélsebesen hazafelé. Szerencsére éppen elkaptam a kompot, így várnom sem kellett. Mikor hazaértem, a megszokott tökéletes családi kép fogadott.
Anya mosogatott, apa pedig újságot olvasott. Mikor berobbantam a konyhába, mindketten kérdően bámultak rám.
-Kicsim, te mit keresel itthon? Hiszen  még lennének óráid!-gyanakodott anya.
-Oka-san! Kérdeznek kell valamit tőletek valamit...-lihegtem a fáradtságtól.
-Mit?-kérdezte nyugodtan apa.
-A kórház, ahol dolgoztok, a Kuroisa, igaz?
-Ria! Te ezt honnan tudod?-kapta fel a fejét az apám.
-Az most nem fontos! Szóval igen, ott dolgoztok...-lihegtem tovább, mikor megláttam anyám bólintását.-Azt hallottam, hogy emberkísérletek folynak ott... az őrülteken kísérleteznek...
Anya és apa egyszerre húzta fel a szemöldökét, majd komorult el az arcuk, és végül aggódóan néztek rám.
-Kicsim...tudod...ez nagyon nagy ostobaság! az egy sima kórház!-mondta anya nem túl meggyőzően.
Ekkor csipogást lehetett hallani. Hát persze... anya és apa csipogói voltak a kórházból...
-Ria, most mennünk kell, majd később megbeszéljük!-öltöztek a szüleim, majd tüntek el villám gyorsan.
-Kérlek Istenem, csak add, hogy ne legyen igaz...-könyörögtem halkan.
Anyáék egész éjjel nem jöttek haza. Vártam, de egyikőjük sem jött haza... Reggel úgy döntöttem, hogy iskolába megyek, most viszont gyalog... Kedvetlenül, szomorúan indultam el.
*****
A napnak valahogy csak vége lett... Nem bírtam kimagyarázni magamat az összes tanárnál, és osztálytársnál, hogy miért rohantam el olyan sietősen tegnap...
Annyit mondtam "Eszembe jutott valami fontos, és muszáj volt hazasietnem a szüleimhez."
Nagy nehezen levakartam magamról a kíváncsiskodókat, és egyedül, magánosan indultam el a kompkikötő felé. Egyszer csak egy kéz húzott vissza egy autó elől, ami majdnem elütött.
-Kokoro-chan...-pillantottam hátra.
-Te bolond vagy! Meg akarsz halni? Figyelj már jobban!-ordította le a fejemet a barátnőm...
Ennyi volt maga a párbeszéd... Kokoro-chan az egész hajókázáson egy szót sem szólt hozzám, én pedig el voltam merülve a gondolataimban.
Mikor leszálltunk a kompról, elváltak útjaink. Éppen búcsúzásra nyitottam volna a számat, de nagy meglepetésemre megelőztek...
-Viszlát holnap.-mondta izgatottan, idegesen Kokoro-chan, amit én is észrevettem. Biztosan el is pirult, azért nem fordult felém.
-Uhm...-bólintottam-Viszlát holnap!
Mindketten elindultunk a magunk útjára.
-Végre otthon!-nyújtózkodtam.-Most kifaggatom anyuékat, nem fogom hagyni, hogy elmeneküljenek a kérdéseim alól!-döntöttem el magamban.
Megragadtam a kilincset, de meglepetésemre az ajtó résnyire nyitva volt.
"Mi a... anyuék csak nem hagyhatták nyitva... vagy mégis? Most már biztosan itthon vannak. Ők is öregszenek."-gondoltam a fejemet rázva.
Kinyitottam az ajtót, és valami furcsát vettem észre. Nem tudom mi volt az, de nagyon zavart... Maga a légkör, olyan furcsa volt...
Mikor beléptem az ajtón, megcsapott a halál visszataszító, undorító bűze... Akkor még nem hittem, hogy ez lesz életem legrosszabb napja. Beljebb léptem a házba, az ajtót becsuktam magam mögött. Mikor megtettem volna az első lépést - hogy megkeressen a szüleimet és kifaggassam őket a kórházi munkájukról - észrevettem egy élénkvörös, nem is... skarlátvörös foltot a padlón. Azt hittem, hogy édesapám a bűnös. Azt akartam hinni, hogy megint apa volt, és hogy az csak egy színes vízizé, ami a kutatásaihoz kell, és amihez nekem tilos hozzányúlnom.
Messze elkerültem azt a foltot, és a konyha felé vettem az irányt... Édesanyám nem volt ott, pedig biztos voltam benne, hogy éppen a vacsorával bajlódik. Letettem a táskámat az egyik székre, mikor észrevettem, hogy a konyha kellős közepén egy pontosan ugyan olyan folt van, mint az előszobában. Ekkor összerándult a gyomrom...
Eszembe jutottam Emi szavai.: "Az egy elátkozott kórház! Azt beszélik, hogy szörnyű emberkísérletek folynak arrafelé! Messziről kerüld el azt a helyet, Ria!"
Egyszerűen nem hiszem el... mi van, ha történt valami anyáékkal?
Mikor ez a gondolat megfordult a fejemben, léptek zaját lehetett hallani az emeletről. Azt akartam hinni, hogy a szüleim azok. De mi van, ha mégsem? A kételyem erősebb volt az akaratomnál, így kihúztam a konyhaszekrény egyik fiókját, és megragadtam a legnagyobb konyhakést. Lassan elindultam a nappali felé, ahol mindent a helyén találtam. Egyenesen a lépcső felé vettem az irányt, imádkozva, hogy a szüleim legyenek azok. Az utolsó lépcsőfokok furcsa foltokat véltem felfedezni. Fekete volt a színük. Lehajoltam, hogy közelebbről is megvizsgálhassam, de ez a fekete valami, sűrű, ragadós, nyálszerű képződmény volt. Ekkor az emeleti folyosó végén lévő szoba, a szüleim szobája felől hallottam lépteket.
Abbahagytam a fekete trutyi vizsgálatát, és elindultam a folyosó felé, ahol egyre több vörös, és fekete folt volt található.
"Ez nem vér! Nem az!"-nyugtatgattam magamat gondolatban, nem sok sikerrel.
Megcsináltam. A szüleim szobája előtt állok... Megpróbáltam belesni a kulcslyukon, de azt hiszem benne volt a kulcs, mert nem láttam semmit. Ismét egy különös neszre lettem figyelmes, mire villámgyorsan hajoltam el a kulcslyuktól.
A szívem őrülten vert, az agyam csak a vérre tudott gondolni, a vérnyomásom a 200-at súrolta. Egyre jobban izzadott a kezem, egyre erősebben szorítottam a konyhakést. Mikor úgy éreztem, eljött a megfelelő pillanat, a bal kezemet a kilincs után nyújtottam. Mikor elértem, összerázkódtam. A kilincs nem ígért semmi jót számomra. De nem ez volt a legrosszabb. Mikor megfogtam a kilincset, éreztem, hogy valami síkos anyag ragad a kezemre. Megnéztem, és biztos voltam magamban... Kétségtelen. Ez vér...
Úgy szorítottam a jobb kezemben lévő kést, hogy szerintem már véraláfutásos. Óvatosan, lassan nyitottam be a helyiségbe, miközben azért könyörögtem, hogy csak én képzelődjek, és a szüleim boldogan forduljanak felém. Hogy megkérdezzék, "Mit keres a kés a kezedben?". Hogy megkérdezhessem "Mit keresnek azok a furcsa foltok a házban?"
Benyitottam. Már nem fordulhattam vissza. Szembe kellett néznem a szobában látottakkal. Benyitottam.
Bár ne tettem volna... Mikor kinyitottam az ajtót, életem legszörnyűbb rémálma kezdődött el.

- Mégis miért hullatod a könnyeidet? Hiszen már halottak. Menj, és inkább gratulálj nekik, hogy békében nyugodhatnak... -
Legközelebb.:     Könnyre fakasztva

Utóirat.: Huuu, végre végeztem az első fejezettel... Remélem tetszett, bár azt hiszem a cím nem igazán illik a fejezethez, de segáz... XD
Kérlek szépen benneteket, ÍRJATOK KOMIKAT IDE, hogy érdemes-e folytatnom a történetet!!! Arigatou!